Tegnap este megnéztük a Terror ügyvédjét. Adott egy félig vietnámi félig francia srác, aki Réunion szigetén nőtt fel diplomata apától. Egyetemista korában összehaverkodott Pol Pottal, és egy diákszervezetet vezetett. Innen majdhogynem egyenes út vezetett Algériába, ahol Djamila Bouhired, a kávézókat robbantó függetlenségi harcoslány védője lett. Itt kattant rá a vádlottak padján ülő megkínzott terroristanőkre, úgy tűnik, ez a vonzalom egész életében végigkísérte, először a Djamilát vette el, majd később Carlos, a sakál keletnémet feleségére kattan rá keményen, amikor az a börtönben ül. A film végigkíséri Verges életét, próbálja összerakni a mozaikot, és kitalálni, hogy mivel töltötte azt a 8 évet, amikor eltűnt, és amiről sem ő, sem ismerősei nem beszélnek. A film kitér a budapesti szálra is, amikor Carlos egy budai villában “bújkált”, és onnan szervezték a párizsi robbantásokat. Szinte hihetetlen, de minden általa védett terrorista megúszta a halálbüntetést, és Carlos kivételével mindenkit sikerült kihoznia. Mindenféle hihetetlen arcokat mutatnak be, svájci nácikat, saját maguk szerepét játékfilmen játszó algériai szabadságharcosokat, nyugdíjas terrroristákat, az ember ilyenkor döbben rá, hogy milyen szinten unalmas az élete. Verges meg logikusan felépített érveléssel adja elő, hogy miért nem jobb semmivel a nyugati társadalmak képmutató hozzállása, amikor a gyarmatosítók az emberi jogok védelme nevében ítélnek el másokat.
