Megnéztük a Fischer-Kovalik kurzus bemutatkozó rendezését. Alapjában véve nem volt rossz a dolog, de most láttam először a Fideliót, így nem volt összehasonlítási alap, sok részlet csak később esett le, miután végigolvastam az előadáshoz tartozó műsorfüzetet. Néha túl direkt és sulykoló, néhol meg túlságosan zagyva és összevissza a koncepció, de legalább van. A díszlet végtelenül egyszerű, vasbeton és acél, négy szinten. Leonóra a legalsó szinten mászkál fel-alá és énekel, fizikailag csak Fidelio van jelen az eseményekben, akit egy néma levente alakít. Néha az az érzés fogott el, mintha egy irodaépületben játszódna az egész, a zöldbe öltözött börtönszemélyzet meg a takarítóbrigád az irodában. Az áldozat és feláldozódás mélyen él itt a lelkekben, percenkét az arcodba raktak egy áldozatmotívumot. Jó megoldás volt viszont szétszedni két emberre Leonórát és férfi alteregóját Fideliót, de a nemeket szándékosan is keverték, Leonóra néha direktbe játszotta Krisztust, Fidelio meg a Máriát. Mármint a szüzet. Mert Leonóra szerepe aztán átment skizóba, a végén inkább Magdaléna volt, aki miatt az ács fia keresztet hátrahagyva a golgota helyett az anyakönyvvezetőt választja, majd frusztrálva él, míg meg nem hal, hogy milyen lehetőséget hagyott ki. “Sose lehet túlbecsülni: megmentőnk a hitvesünk“. Ez a finálé refrénje, és egyben a végszó, de tényleg ez kell nekünk? Ezen gondolkodtam, amikor elértem a műsorfüzet végén egy osztrák pszichológus csaj tanulmányához, ami az áldozatkészségről, mint a nők hatalmi stratégiájáról szól. Szerinte az önfeláldozás különösen kegyetlen hatalmi eszköz, meg lehet vele menteni az embert, de ezáltal automatikusan elpusztul benne a férfi. Ha a férfi nem tudja megoldani a veszélyhelyzetet elpusztul. Ha a felesége menti meg, mindketten elpusztulnak a házasságban.
(Read on …)
