Néhány napja a flickr-en nézegettem nyolcvanas évekbeli berlini fotókat, amikor még állt a fal. Aztán olvastam, hogy minden nyolcadik keletnémet visszasírja a szockót. Nem értem ezt a nosztalgiát a régi rendszer iránt. Bár beteg emberek valószínűleg beteg társadalmat kívánnak maguknak, és jól érzik magukat egy szadista diktátor által kreált világrendben. Én már csak a skanzen részét éltem meg, ami inkább mulatságos volt, mint félelmetes: leninszobor-koszorúzás, felvonulás, a tanítónéni 89 őszén még nekünk, negyedikeseknek magyarázta, hogy igenis fontosak a szocialista ünnepek, aztán tavaszi szünet előtt már nem győzte hangoztatni, hogy az eszdéeszre fog szavazni.
Nézem a német tévén a berlini ünnepséget, mindenki bájolog, Németh Miklós tolmács nélkül, németül feltett kérdésekre rettenetes akcentussal, de igen választékosan válaszol angolul. Ott virít Sarkozy és Gordon Brown is, természetesen nagyon üdvözlik, országuk nevében, húsz éve is üdvözölték, persze. Na nézzük csak, hogy is volt. Idézem a Margaret Thatcher és Gorbacsov tárgyalásáról készült feljegyzést: “We do not want a united Germany,” she said. “This would lead to a change to postwar borders, and we cannot allow that (…)“. Mitterand sem volt pozitívabb hozzáállású, ő Németország területi expanziójának tekintette az esetleges újraegyesítést, és minden lehetőséget megragadott, hogy megakadályozza. Még Gerhard Schröder, akkoriban kezdő politikus, jelenleg orosz földgázzal magát véresre kereső ex-kancellár is az egyesítés ellen szavazott később. Mindeközben a Varsói Szerződés bukaresti csúcstalálkozóján Ceauşescu, Honecker, Jakes és Zsivkov szovjet katonai beavatkozást követel a Németh-féle magyarországi reformok miatt. Visszanézve már nem nagy szám, de valójában jóval bevállalósabb dolog volt a die Wende, mint amilyennek látszik.