A prozíbenen az előbb éles adásban ment egy “fart a dart” című produkció. Ez abból állt, hogy a német tehetségkutató show zsűrije előtt a Mr. Metán művésznévű angol kretén előbb dallamra fingott, majd a seggébe dugott szívószállal lefúvócsövezett egy lufit. Most megy az eredményhirdetés, úgy tűnik nem jut tovább.
Az ismerőseim nevén kívül, amelyek általában a legváratlanabb és legkínosabb pillanatban nem jutnak eszembe (a gimnáziumban még harmadikban is elbizonytalanodtam, hogy melyik osztálytársamat hogy hívják, legutóbb meg a franciatanárnőm nevénél volt blackout) általában a teendőimet és lefixált időpontjaimat felejtem el leggyakrabban. Tavaly tavasszal fordult elő, hogy háromszor egymás után kevertem össze az egyeztetett, majd benézés után újraegyeztetett időpontjaimat a fodrásszal. Azt hiszem, pont az ilyenek elkerülése végett még az egyetem alatt kezdtem listákat gyártani a teendőkről és időpontokról, majd rájöttem, hogy a legeredményesebb módszer a témakörönkénti, hosszú- és rövid távú listák készítése. Így elkerülhető, hogy egy lista túl hosszú legyen, illetve a hosszú távú listák rendszeres nyomon követésével egyrészt sikerélményhez jutunk, másrészt megállapítható, hogy a dolgok teljes elintézése lehetetlen, Zénón szerint a gyorslábú Akhilleusz sohasem éri utol a teknősbékát. A rövid távú listák teljesen más természetűek, kb. úgy működnek mint a parancssori szkriptek számítógépen, azaz egymást követő paraméterezett parancsokat hajtatnak végre. Ha esszeh’ (azaz kettő és tíz közötti) dologgal kell foglalkozni, akkor az első reakcióm sok esetben az, hogy hagyom az egészet a levesbe, és inkább valami marginális témát kezdek kutatni (ez múltkor Mao Ce-tung fotóművész feleségének személyes megrendelésére készült kétszáz darab kínai Leica-másolat története volt). Ellenben ha listát készítek róluk, akkor addig nem hagynak nyugodni, amíg a lehető legrövidebb idő alatt a tetszőleges sorrendben el nem készülök velük. Pár hónapja voltam egy memóriatechnikák tréningen, ahol kiderült, mindezek ellenére átlag feletti a memóriám. Azóta próbálom felsorolásként megjegyezni a dolgokat, és sokkal könnyebben megy. De a teljesített dolgok listáról való kipipálásának rituáléja sokkal nagyobb örömöt okoz, ha az a maga fizikai valójában történik meg.
Nem hiszem el, a felnik miatt megszívtam a műszaki vizsgán. A magyar forgalmit bevonták, a luxemburgit meg még nem adták ki, mert kell még az eredeti törzskönyv. Oké, hét végére ideér otthonról, addig menjek át a vizsgálósorra, megcsinálják a műszakit, aztán utólag beviszem, és megkapom a papírokat. A műszaki vizsgálaton már sorra sem kerültem, mert közben az előszűrést végző derék bierger TÜV-műbizonylatot követelt az alufelnikről. Mondom így vettem a kocsit, meg amúgy is gyári a méret, hagyjon már békén. Nem, műbizonylat kell. Utoljára a Trabantom sportkormányával szívattak így folyamatosan a rendőrök, oké, elmegyek gumishoz, hátha ad. Megnézzük, ezt a típust nem vizsgálta be a TÜV, srác szerint ganz unmöglich hogy ezzel levizsgázok, az meg absolut ausgeschlossen, hogy okosba adjon igazolást. Gyári lemezfelni többe kerül, mint egy utángyártott alu, úgyhogy be kellett rendelnem egy új, az előzővel szinte teljesen megegyező garnitúrát.
Mi jöhet még?
Néhány napja a flickr-en nézegettem nyolcvanas évekbeli berlini fotókat, amikor még állt a fal. Aztán olvastam, hogy minden nyolcadik keletnémet visszasírja a szockót. Nem értem ezt a nosztalgiát a régi rendszer iránt. Bár beteg emberek valószínűleg beteg társadalmat kívánnak maguknak, és jól érzik magukat egy szadista diktátor által kreált világrendben. Én már csak a skanzen részét éltem meg, ami inkább mulatságos volt, mint félelmetes: leninszobor-koszorúzás, felvonulás, a tanítónéni 89 őszén még nekünk, negyedikeseknek magyarázta, hogy igenis fontosak a szocialista ünnepek, aztán tavaszi szünet előtt már nem győzte hangoztatni, hogy az eszdéeszre fog szavazni.
Nézem a német tévén a berlini ünnepséget, mindenki bájolog, Németh Miklós tolmács nélkül, németül feltett kérdésekre rettenetes akcentussal, de igen választékosan válaszol angolul. Ott virít Sarkozy és Gordon Brown is, természetesen nagyon üdvözlik, országuk nevében, húsz éve is üdvözölték, persze. Na nézzük csak, hogy is volt. Idézem a Margaret Thatcher és Gorbacsov tárgyalásáról készült feljegyzést: “We do not want a united Germany,” she said. “This would lead to a change to postwar borders, and we cannot allow that (…)“. Mitterand sem volt pozitívabb hozzáállású, ő Németország területi expanziójának tekintette az esetleges újraegyesítést, és minden lehetőséget megragadott, hogy megakadályozza. Még Gerhard Schröder, akkoriban kezdő politikus, jelenleg orosz földgázzal magát véresre kereső ex-kancellár is az egyesítés ellen szavazott később. Mindeközben a Varsói Szerződés bukaresti csúcstalálkozóján Ceauşescu, Honecker, Jakes és Zsivkov szovjet katonai beavatkozást követel a Németh-féle magyarországi reformok miatt. Visszanézve már nem nagy szám, de valójában jóval bevállalósabb dolog volt a die Wende, mint amilyennek látszik.
A boldog, kiegenysúlyozott, kövér marhák és birkák országa. Egyébiránt meg Gromperekichelcher néven luxemburgi specialitásként próbálják eladni a közönséges tócsit. Na jó, fokhagyma helyett rendes hagyma van benne, és mélyhűtve, a bodega mélyén sütik ki, természetesen a sültkrumpli olajában.
Egy éve és egy napja érkeztem meg Luxemburgba. Azóta számokban: három albérlet, négy francia- és egy némettanfolyam, egy új kinevezés, néhány új és visszatérő barát, rengeteg APEH-nak visszamenőleg kifizetett adó, nulla napfény, végtelen számú lehetőség. Vajon melyik a kakukktojás?
Lejárt a parkolási engedélyem, ezért el kellett kezdenem a belföldiesítést, mert külföldi rendszámra nem hosszabbítanak ideiglenes parkolásit. Nem kicsit paráztam a tortúrától, de eddig meglepően simán ment minden. Az adóirodában egy perc volt az okmánybélyeg és űrlapigénylés, de ezután a vámnál elakadt a folyamat, mert nem volt friss lakcímigazolásom. Mint kiderült, emelt díjas SMS-ben igényelhető a Biergercenter honlapján, két munkanapon belül a postaládában van. A vámigazolás kiadása további tíz percet vett igénybe, szemlével együtt. Ezután felhívtam az illetékes minisztériumot, ahol telefonon adták meg a rendszámomat. Telefonon. Rendszámot. Ez újdonság nekem, de fölöttébb praktikus, a rendszám a nevemre szól, legalább csak egyszer kell megjegyezni. Két munkanapon belül elküldik erről is az igazolást, amivel az ember elmegy a kiválasztott rendszámtáblagyártóhoz, ahol 26 euróért öt percen belül legyártják a sárga plakettet. Most itt tart a folyamat, mert műszaki vizsga előtt ki kell szedetni a xenont, meg jobbos fényszórócsere.
