karmafactory.hu

Szinte közhelyszámba megy, de egyre inkább kísért a személyes tér hiánya. Ez most nem az átvitt értelemben vett személyes tér elvesztésével kapcsolatos intellektuális nyavalygás, hanem konkrétan úgy érzem, egyszerűen nem férek el a rendelkezésemre álló fizikai térben. Közel 190 centi magas vagyok, ez pont annyival lépi túl az épített környezetben alapul vett átlagos testmagasságot, hogy még nem feltűnő, de már kényelmetlen a mindennapi életben: kicsinek tűnnek a székek, vonaton és repülőn az előttem ülőnek a hátában van a térdem, nyelvórákon nem férek el az asztalnál, görnyedni kell a konyhapult fölött, lelóg a lábam az ágyról, jóga közben a mellettem levőktől nem tudom oldalra nyújtani a karomat, csak előre, stb. A biciklizésen kívül a mellúszás szinte az egyetlen olyan mozgásforma, ahol ki tudom magam nyújtózni, persze csak akkor, ha nincs fullon a medence. Erről jut eszembe, hogy milyen találó szó a nyomor. A nyomor az, amikor beszűkül a mozgástér és a lehetőség. Amikor nincs kiút az események láncolatából, és az embernek egy rákényszerített fizikai vagy szellemi térben kell sajátjától merőben eltérő pályán mozognia. Mivel most nem ez a helyzet áll fenn, ezért amint visszajövök szabadságról, szerzek egy hatalmas franciaágyat.